Kelta mondákat olvasgattam a nyáron, és az a fajta hőstörténet, ami náluk oly változatos alakokban jelenik meg, páratlan, és az indiai eposzok formájához hasonlít, vagyis inkább csak a hősök jelleme, viselkedése. Nem csodálom, hogy Tolkien egy ilyen típusú mesét alkotott, amiben úgy vannak megformálva a karakterek, ahogy - és ez annyira nem is számít, hogy a nevek hangzása hasonló, lehetne bármilyen, a Tolkien által a képzelet világába átültetett hőseposz exponálva, a szépírói teljesítmény és a szenzáció érdekében, tartalmazza az ír népi mítoszok ködös, furcsa világát és hangulatát (főleg A szilmarilokra gondolok, és gondolom a benne megtalálható történetek ihletői egyenesen a mítoszok voltak, míg a regények már a népmesék világából adaptált erőtér szerves következményei).

És arra is gondoltam, hogy hihetetlenül csábító ilyesmivel próbálkozni, sőt filozófikusabbra venni, ha nem megy az élmény, illetve a közvetlenség rovására - bár félő, hogy igen, mellesleg elég illúzióromboló, ha a legutolsó baltás barbár is sztoikusan áll a végzet rendelései elé, ahelyett, hogy a kövérjét áldozná a kőrakáson, és a gondolkodást meghagyná a papoknak.A másik probléma ezzel az, hogy nagy lenne az esély, hogy az egész kapna egy társadalomfilozófiai élt, ebben szinte biztos vagyok, ez elkerülhetetlen. Persze Dosztojevszkij se csinál mást, mint folyamatosan az egymának legellentmondóbb fejtegetések színterévé teszi regényeit, anélkül, hogy ő, mint író, bármilyen formában is el akarná dönteni a kérdést a lapokon, és ez bámulatos - ennek legsarkosabb ellentéte a keresztény erkölcsmagyarázat, ahol az ellenpélda csak a demonstráció kedvéért van felvezetve, és ha nem lenne a későbbiekben megcáfolva, merő istentelenség lenne önmagában.

Read More

Egy régmúlt, hatalmas királyság hatalmas királyai, akik a nép legendái szerint halhatatlanok. Miután egymást a trónon követve mindannyian több emberöltőn keresztül uralkodtak bölcsen népük felett, a világ folyton változó azonosságába beletörődve, ősöregen, de persze nem megőszülve, hanem férfiúi virágukban kardjukat és pajzsukat magukhoz véve, saját lábukon szálltak alá a hegyoldalba vájt palota legbelső termében elhelyezett sírkamráikba, hogy ott örökéber álmukat aludják.

Heten vannak, és úgy tartja a monda, nyitott szemmel álmodnak a régmúltról, egyre mélyebbre merülve a világ teremtésében, egyre kevésbé érzékelve, mi történik a jelen világban. Azt mondják, hívó szóra bármikor újra felkelhetnének kőágyukból, de olyan sok mindent láttak már Dúel ege alatt, hogy nincs már miért megébredniük. Soha senki nem merte megnézni, hogy pontosan mi is van a síremlékek alatt, de a legenda már hosszú ideje úgy tartja, hogy a végromlás idején újra felkelnek. Sokak szerint ez az idő már nincs is túl messze, mások szerint viszont sosem fog bekövetkezni.